– Amikor fiatalabb voltam – mondta szomorúan egy idős levelesláda, melynek a rozsdás fedelén egy megfakult sárga “Levél” felirat díszelgett…
– Akkor mi volt? – érdeklődött egy ifjú és fényes, vörösszínű levelesláda.
– Amikor fiatal voltam – kezdte megint az öreg.
– Gyerünk! Mondd már!!! – szakította félbe az ifjú türelmetlenül.
– Ne szakíts félbe! – torkollta le az öreg – Amikor ifjú voltam, akkor az év végén a levelesládák hatalmas megbecsülésnek örvendtek.
– Miért volt ez így? – kérdezte az ifjú.
– Az év vége felé az emberek üdvözlőlapokat küldözgettek egymásnak…
– Manapság is küldözgetnek. Az év elején, amikor először helyeztek ki, akkor elolvastam a tulajdonos telefonszámláját. Annyi elküldött SMS szerepelt rajta… A tulajdonosom mérges volt… azt mondta, hogy nem kellett volna annyi pezsgőt meginnia és akkor nem küldött volna annyi mindenkinek a címjegyzékéből üzenetet. Dehát ez nem a mi dolgunk ugye? – csodálkozott az ifjú.
– Nem a mienk – az öreg mélyet sóhajtott – de amikor még fiatal voltam, akkor az emberek nem SMS-t küldtek, hanem üdvözlőlapokat. A lapok fényesek voltak, színes borítással és illatos borítékban. Néha annyi levél volt a bendőmben, hogy a postásnak komoly erő-(és láda)feszítésébe került, hogy betömködje a leveleket. Természetesen próbáltam nem összegyűrni őket. Ebédidőben a lurkók odaszaladtak hozzám és kinyitottak. Ha láttad volna azokat a csillogó tekinteteket – sóhajtott fel újra az öreg.
Az ifjú is sóhajtott egy nagyot… miért kell neki állandóan számlákat olvasgatnia? Végülis néha azért becsúszik néhány prospektus is. Elképzelte a csillogó arcokat, illatos kártyákat és elszomorodott.
– Hová lettek a gyerekek? – kérdezte az öregtől.
– Felcseperedtek és felnőtté váltak. Ez az élet rendje.