Gondolatok Böjte Csabától a karácsonyi bevásárlás előttre
2009 december 16. | Szerző: Tuz |
“Nagyon szegény családból származó, úgymond szociális árvákat
nevelünk
az Alapítványunkban. Vakációkor a gyerekek — hiába árvák — ők is
hazavágynak. Így volt három gyermekünk is egy családból, ahol az
apuka,
anyuka élt, de tudtam, hogy egy garázsban hajléktalanok, teljesen
lecsúszott egzisztenciák, nem erőst akartam hazaengedni őket, de ők
mégis kérleltek. Gondoltam, elviszem és este visszahozom őket.
Délután
3-4 óra körül elmentem értük, mert korán sötétedik, már félhomály
volt.
Nem volt bevezetve a garázsba a villany, két nagy vasajtó, középen egy
szerelőgödör, egy ágy, az ágyban a három gyerek az anyukához bújva,
a
plafonon a lehelet kicsapódott a hideg betonra, a vízcseppek mint
egy-egy gyémánt csillogtak. Nem láttam semmi nyomát annak, hogy
karácsonyra vagy szilveszterre készülődtek volna. Hideg volt, sötét
volt. Az apuka állt az ágy mellett, tördelte a kalapját, az anyuka
nyakában csüngött a három gyerek. Szóltam, hogy “Gyerekek, gyertek,
öltözzetek, megyünk vissza Dévára!” Ők persze tudták, hogy várja
őket a
meleg fürdő, a szép ruha, a kölyökpezsgő, a csillagszórók, minden,
ami
ilyenkor belefér egy ilyen intézeti karácsonyba. És akkor az egyik
kisfiú azt mondta: “Pap bácsi, mi nem ünnepelhetnénk itthon,
anyukámékkal?” Éreztem, hogy megáll bennem valami. _A gyereknek nem
arra
van szüksége, hogy egy csomó kütyüt odavigyenek neki talicskában,
hanem
arra, hogy átölelje a nyakadat, hogy megpusziljad, hogy érezze azt a
jóságot, ami egy szülőből árad. Egyfelől egy csomó limlom,
másfelől az
édesanya meleg nyaka és semmi más._ És messzemenően az édesanya volt
a
nyerő! És akkor én azt gondoltam, hogyha Isten segít, ezt minden
szülőnek elmondom…”
nevelünk
az Alapítványunkban. Vakációkor a gyerekek — hiába árvák — ők is
hazavágynak. Így volt három gyermekünk is egy családból, ahol az
apuka,
anyuka élt, de tudtam, hogy egy garázsban hajléktalanok, teljesen
lecsúszott egzisztenciák, nem erőst akartam hazaengedni őket, de ők
mégis kérleltek. Gondoltam, elviszem és este visszahozom őket.
Délután
3-4 óra körül elmentem értük, mert korán sötétedik, már félhomály
volt.
Nem volt bevezetve a garázsba a villany, két nagy vasajtó, középen egy
szerelőgödör, egy ágy, az ágyban a három gyerek az anyukához bújva,
a
plafonon a lehelet kicsapódott a hideg betonra, a vízcseppek mint
egy-egy gyémánt csillogtak. Nem láttam semmi nyomát annak, hogy
karácsonyra vagy szilveszterre készülődtek volna. Hideg volt, sötét
volt. Az apuka állt az ágy mellett, tördelte a kalapját, az anyuka
nyakában csüngött a három gyerek. Szóltam, hogy “Gyerekek, gyertek,
öltözzetek, megyünk vissza Dévára!” Ők persze tudták, hogy várja
őket a
meleg fürdő, a szép ruha, a kölyökpezsgő, a csillagszórók, minden,
ami
ilyenkor belefér egy ilyen intézeti karácsonyba. És akkor az egyik
kisfiú azt mondta: “Pap bácsi, mi nem ünnepelhetnénk itthon,
anyukámékkal?” Éreztem, hogy megáll bennem valami. _A gyereknek nem
arra
van szüksége, hogy egy csomó kütyüt odavigyenek neki talicskában,
hanem
arra, hogy átölelje a nyakadat, hogy megpusziljad, hogy érezze azt a
jóságot, ami egy szülőből árad. Egyfelől egy csomó limlom,
másfelől az
édesanya meleg nyaka és semmi más._ És messzemenően az édesanya volt
a
nyerő! És akkor én azt gondoltam, hogyha Isten segít, ezt minden
szülőnek elmondom…”
Kommentek
(A komment nem tartalmazhat linket)
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:
A fenébe Tűz, úgy megbőgettél!
Igen, sok embernek az ajándékozás jut eszébe, ha a karácsonyról esik szó. Pedig az együttlét, az odafigyelés egymásra, egy kis simogatás a ‘gyerekfejre’, egy szívből jövő ölelés a párunktól, az együvé tartozás érzése, ami kellene legyen az első. És még sorolhatnám a pénzzel, ajándékkal nem ki- és megváltható dolgokat.
Böjte Csaba minden szava igaz.
Szoktam néha mondogatni nyafogóknak, hogy: ha szerencsétlennek érzed magad, gondolja arra, hányan cserélnének szívesen veled.
Lányok, így van. Mikor ezt az E-mailt kaptam, akkor még nem tudtam, hogy hasonló dolog történik majd nálunk is, az iskolában. Hasonló, mert az öt gyermek imádja az anyját, de az le sem pottyantja őket. A lényeg: most kedden vette el a gyámhatóság őket a szülőktől. Az egyik az én csoportomba járt. Azóta ezt a beszédet többször elolvastam és elgondolkodom: lesz-e részük a szegénység ellenére ilyen szülői szeretetben még az életben (megjegyzem, sosem volt eddig)?