Gondolatok Böjte Csabától a karácsonyi bevásárlás előttre

“Nagyon szegény családból származó, úgymond szociális árvákat

nevelünk

az Alapítványunkban. Vakációkor a gyerekek — hiába árvák — ők is

hazavágynak. Így volt három gyermekünk is egy családból, ahol az

apuka,

anyuka élt, de tudtam, hogy egy garázsban hajléktalanok, teljesen

lecsúszott egzisztenciák, nem erőst akartam hazaengedni őket, de ők

mégis kérleltek. Gondoltam, elviszem és este visszahozom őket.

Délután

3-4 óra körül elmentem értük, mert korán sötétedik, már félhomály

volt.

Nem volt bevezetve a garázsba a villany, két nagy vasajtó, középen egy

szerelőgödör, egy ágy, az ágyban a három gyerek az anyukához bújva,

a

plafonon a lehelet kicsapódott a hideg betonra, a vízcseppek mint

egy-egy gyémánt csillogtak. Nem láttam semmi nyomát annak, hogy

karácsonyra vagy szilveszterre készülődtek volna. Hideg volt, sötét

volt. Az apuka állt az ágy mellett, tördelte a kalapját, az anyuka

nyakában csüngött a három gyerek. Szóltam, hogy “Gyerekek, gyertek,

öltözzetek, megyünk vissza Dévára!” Ők persze tudták, hogy várja

őket a

meleg fürdő, a szép ruha, a kölyökpezsgő, a csillagszórók, minden,

ami

ilyenkor belefér egy ilyen intézeti karácsonyba. És akkor az egyik

kisfiú azt mondta: “Pap bácsi, mi nem ünnepelhetnénk itthon,

anyukámékkal?” Éreztem, hogy megáll bennem valami. _A gyereknek nem

arra

van szüksége, hogy egy csomó kütyüt odavigyenek neki talicskában,

hanem

arra, hogy átölelje a nyakadat, hogy megpusziljad, hogy érezze azt a

jóságot, ami egy szülőből árad. Egyfelől egy csomó limlom,

másfelől az

édesanya meleg nyaka és semmi más._ És messzemenően az édesanya volt

a

nyerő! És akkor én azt gondoltam, hogyha Isten segít, ezt minden

szülőnek elmondom…”