Szívdobbanások

2007 szeptember 30. | Szerző: Tuz |

“Minden akkor kezdődött, amikor a Világfelelős gondolt egyet, s a maga feje szerint rendszerezte a földgolyón a bóklászó lényeket. Lehet, hogy egy pillanatra félrenézett, aztán már késő volt a hibát kijavítani.
Mert az élőlények nem mindegyike állt be abba a sorba, amelyet számukra megszabott. Volt, aki többet vélt magáról, pusztán, mert két lábon járt, és jól vagy rosszul, de egymás mellé rakott hangokkal beszélni tudott a társaival.
Hát persze, hogy nem állt be a helyére! Sőt! Egyáltalán nem állt be sehová. Mindenkinek parancsolni kezdett. Felkapaszkodott a legelső emelvényre, amely az útjába került, s onnan hirdette önnön dicsőségét. Aki alatta maradt, csakis alsóbbrendű lehetett nála. Ezt diktálta az agya, amely – állítólag – fejlettebbre sikeredett a többiénél.
És ahogy telt-múlt az idő, kezdett egyre inkább megfeledkezni az egyik legfontosabbról: a szívről, amely rabszolga módjára, csendesen tette a dolgát. Eleinte még a kétlábút is kerülgették némely furcsa érzések, de gőgösen elzavarta azokat, s azt mondta, nincs szüksége rájuk, mert csak felesleges koloncok a hidegen gondolkodó agy mellett.
Ám azzal együtt kidobott még mást is. Valamit, ami másként melegít, mint a gondolat. Azért most már hiányzik neki, néha szégyenlősen keresgéli, bár ezt egyre kevesebb vallja be közülük. Önzés és gonosz indulatok telepedtek a helyébe.
Tán éppen a kutyák voltak, akik elsőnek szaladtak oda, hogy felkapják ezt a méltatlanul kihajított “valamit”. Mert nekik szükségük volt rá.
Azóta még erősebben hallják azokat a dobbanásokat, melyekre az emberi fül már érzéketlen.”
             
(Benkő László: Szívdobbanások, a regény bevezető szavai)