173. Egy utolsó poén

2008 június 14. | Szerző: Tuz |

Nagy állatbarátok vagyunk. Voltak már kutyáink, macskák meg szinte állandóan. Tegnapelőtt azonban apusom azt mondta, semmilyen állat nem kell már neki.

Miután Cica Micánk 18 év után az örök Nyaumezőkre távozott, hozzánk csapódott egy anyacilu. Abból, a számunkra első alomból négy kis Mirr Murr-ral (korábban már írtam róluk). Valahogy szegény cicamamának nem volt szerencséje a kölykökkel, mert igazából eddig egy alom sem érte meg a 2 éves kort. Talán az öcséméknek adott két kis fickó megéri. Vagy ellopták őket, vagy a szomszéd kutyája látott bennük csemegét, vagy éppen a járművekkel ütköztek szegénykék és alulmaradtak. L

Az utolsó alomból (erről már mi gondoskodtunk, hogy ne legyen több) két kis fickó maradt meg. Sajnos valami vírust kaptak el, mert a nagyobb nagyon el volt anyátlanodva, nagyon beteg lett. Kedden el is vittük az állatorvoshoz. Injekciókat nyomott bele, hátha majd segítenek. Nem lehet tudni mi lehetett a baj, mert 40 fokos láza volt, de tüneteket nem produkált. Hazahoztuk, ápolgattuk. Szerdán azonban, mikor dolgát intézni kiment a műhelyből, már haza sem jött. Eltűnt, vagy ő is elvonult meghalni. L

Csütörtökön a mamája követte: ő is eltűnt (megjegyzem, ő is kókadozott szegényke).

Csütörtök este arra jöttem haza, hogy azonnal menjek apusékhoz, mert a kiskabos (a kicsi vörös cilu) nagyon beteg. Olyan rosszul van, mint a nagyobb testvére. Mivel 6 óra elmúlt, a dokit felhívtam, hogy tud-e fogadni. Csak 8 körül tudott, mert már nem volt otthon. Az idő nagyon nehezen telt, de csak eltelt.

A doki telefonált az állatkórházba, hogy tulajdonképpen mi lehet ez, mert ő még ilyet nem látott. Végül kapott egy új antibiotikum injekciót, vitamin bombát és lázcsillapítót (neki már 41 fokos volt a láza). S a bőre alá nyomtak 2×25 ml infúziót. Apus fizetett, s jöttünk el. Azaz csak szerettünk volna.

A ládával, benne a macskával, a kocsihoz közeledve…az erőre kapott macskosz elinalt: először a fejét felemelve körbelesett aztán hoppsz, kiugrott. Először csak lestünk, de aztán apus utánaeredt. Az addig könnyeivel küszködő apusom már nyelte a könnyeit és nem tudta, hogy bosszankodjon vagy kétségbeessen. J Az orvos nyugtatásként elmondta, hogy már volt egy ilyen szökés nála. Nem mintha ez vígasztalt volna minket.

Végül macskosz nélkül kocsiba ültünk és indultunk haza. Kínunkban már poénkodtunk egész úton, a könnyünk patakokban folyt, annyira röhögtünk.

Apusnak volt két szellemes megjegyzése erre:
– A kiskabos a halálából is viccet csinál! J
– A farkára kötötte a 4000 forintot és elinalt. Még látta is lobogni a pénzt, amikor utánaeredt. J

A legnagyobb gondunk mégis anyus volt, aki őket a legjobban gondozta, etette, szeretgette. Mit mondunk neki? Ha azt mondjuk, hogy el kellett altatni, akkor nem hiszi el. Ha azt, hogy elszökött, azt meg pláne nem hiszi el. Tanakodtunk, hogy mi legyen…igaz nem sokáig, mert nekem jött egy frappáns ötletem: ezt is poénosra vesszük. J

Mire hazaértünk, a vonásainkat valamennyire rendeztük, hogy komolynak látsszunk. J

Üres láda ki, mi befelé.
– Hol van a cica? – kérdezte aggódva anyusom.
– Miért? Nem ért még haza? Hamarabb elindult, mint mi! – válaszoltam komolyságot erőltetve magamra.
– Hülye vagy! – aggódott anyusom.
– Miért hülyéskednék? – robbant ki ekkor belőlünk a röhögés.
– Ne csináld már! Hol van? – aggodalmaskodott tovább sírós hangon.

Ekkor már nem bírtuk tovább és hahotázva elmeséltük, hogy jártunk a mi kiskabosunkkal. J

Persze, hogy sajnáljuk, mert a rondaságában volt a szépsége, kedvessége pedig mindenkit levett a lábáról. De talán így jobb is, hogy nem látjuk kínlódását, haldoklását…és egy utolsó viccével emlékszünk rá nagy szeretettel!