A nevetésről

2008 június 28. | Szerző: Tuz |

“A derű az ember legjellemzőbb vonása, mindenestül. Némelyik jellemet
sokáig nem tudjuk megfejteni, de ha egyszer nagyon nyíltan, őszintén elneveti
magát, kinyílik előttünk az egész. Csak a legfejlettebb, legszerencsésebb
alkatú ember tud közlékenyen vigadni, mármint jóindulatúan és magával ragadóan.
Nem értelmi fejlettségről beszélek, hanem jellemről, az egész emberről.

Egy szó, mint száz: ha ki akarunk ismerni valakit, ha bele akarunk látni a
lelkébe, ne azt figyeljük, hogyan hallgat, hogyan beszél, hogy sír, vagy akár
hogyan lelkesül fennkölt eszmékért; inkább azt nézzük meg, hogyan nevet. Ha jól
nevet, akkor jó ember. Figyeljük meg az összes árnyalatokat: szükséges például,
hogy a nevetést sohase érezzük butának, akármilyen vidáman és fesztelenül
mulasson is az illető.
Mihelyt az ostobaság legkisebb árnyalatát is észleljük a nevetésében, akkor
tudhatjuk, hogy az illető némileg korlátolt, akárhogy sziporkázik is egyébként.
Ha nem ostoba a nevetése, de az egész ember valahogyan nevetségessé válik a
szemünkben, amikor nevet – ha mégoly kis mértékben is – akkor ebből tudhatjuk,
hogy az illetőben nincsen elegendő méltóság és önbecsülés – valami hiányzik.

Végül, ha valakinek a nevetése nyílt és közlékeny ugyan, de mégis valami
közönségességet érzünk benne, akkor az az ember a lelke mélyén közönséges, és
minden nemes és emelkedett vonás, amit azelőtt észleltünk benne, vagy tudatosan
megjátszott, vagy öntudatlanul másoktól elsajátított és utánozott tulajdonság,
a későbbiek folyamán az ilyen ember feltétlenül rossz irányban fejlődik, a
“hasznossal” igyekszik foglalkozni, az emelkedett eszméket pedig
habozás nélkül félredobja, mint ifjúkori szalmalángot és eltévelyedést.”

Dosztojevszkij: A
kamasz (részlet)