Nelli védelmezője

2007 július 27. | Szerző: Tuz |

Még főiskolás koromban vettem egy könyvet. A címe alapján választottam, nem tudtam miről szól. Amikor egy ismerősöm kisfiának is megvettem, az édesanyja sírvafakadt, hogy milyen régóta keresi ezt a könyvet. Mondta is nekem: “Ha jót akarsz olvasni, akkor ezt Neked is el olvasni. Végigsírod.” Hazamentem és nekiálltam. Igaza volt. Minden fejezet közben folyt a könnyem. Egyszerűen nem tudtam letenni.
Aztán el kezdtem dolgozni. 3-4 év múlva, én balga, kölcsönadtam egy tanítványomnak, mert a könyvtárban nem talált jó könyvet magának. Azóta, 16-17 éve, várok arra, hogy visszahozza, visszakapjam. Mindhiába.
Most, hogy újfent felébredtem éjnek évadján, rákerestem a világhálón. Megtaláltam. De így valahogy más olvasni, mint könyvben. Ezt a formát nem tudom levenni a polcról, ha elalvás előtt olvasni szeretnék. De elhatároztam, hogy meg fogom keresni újra, mert a tanítványaimnak is meg kell ismerniük.
Most mellékelek ide egy fejezetet, amit a későbbiekben még követ néhány. Tudjátok: olyan hangulatfüggően.

 23. szerda

Tegnap szegény kis púpos Nelli is köztünk volt, amikor a katonákat néztük, de látszott, hogy azt gondolja: “Én sose lehetek katona!”

Nelli nagyon jó fiú, rendesen tanul, csak sovány és sápadt, és nehezen kap levegőt. Hosszú, fényes fekete kötényben jár. A mamája is kicsi, szőke, és feketében jár, mindig eljön Nelliért, hogy ne kelljen a többiekkel abban a lökdösődésben kijönnie az iskolából, és mindig megsimogatja a fiát. Az első napokban sok gyerek csúfolta, még püfölték is a púpját a táskájukkal, de ő sose fordult hátra, sose szólt a mamájának, nem akarta a szívét fájdítani azzal, hogy a fiát gúnyolják. Amikor bántották, csak sírt csöndesen, a padra hajtott fejjel. Az egyik reggel aztán Garrone felugrott, és azt mondta:

– Az elsőt, aki egy ujjal is hozzáér Nellihez, úgy vágom képen, hogy hármat bukfencezik!

Franti fütyült rá, és lökött egyet Nellin, de már bukfencezett is lefelé. Azóta senki se bántja Nellit. A tanító úr egy padba ültette őket. Összebarátkoztak, Nelli nagyon ragaszkodik Garronéhoz. Még be se lép az osztályba, máris őt keresi. És sose megy el, hogy ne köszönne el tőle:

– Szevasz, Garrone!

És Garrone is így van vele. Ha Nelli leejti a tollat vagy egy könyvét a pad alá, Garrone azonnal lehajol érte, nehogy Nellinek kelljen erőlködnie. És segít bepakolni a táskájába, felvenni a kabátját. Nelli nagyon szereti, folyton őt nézi, és amikor a tanító úr megdicséri Garronét, úgy örül, mintha őt dicsérnék. Most már biztosan mindent elmondott a mamájának is, az első napok csúfolódásait, hogy mit kellett elviselnie, de aztán lett egy barátja, aki megvédi és szereti, mert mi történt ma délelőtt? Félórával a tanítás vége előtt a tanító bácsi beküldött az igazgató úrhoz valamiért, és ott láttam nála Nelli mamáját tiszta feketében, ahogy járni szokott, és éppen azt kérdezte:

– Igazgató úr, jár a fiam osztályába egy fiú, akit Garronénak hívnak?

– Igen – felelte az igazgató úr.

– Lenne olyan jó, és idehívatná egy pillanatra? Szeretnék mondani neki valamit.

Az igazgató úr szólt a pedellusnak, hogy hívja be Garronét, és egy perc múlva ott is termett azzal a nagy, kopaszra nyírt fejével, és nagyon csodálkozott.

Nelli mamája odaszaladt hozzá, vállára tette a kezét, és megcsókolta a feje búbját.

– Hát te vagy az a Garrone, a fiam barátja, az én szegény gyerekecském megvédelmezője, hát te vagy az a remek fiú!

Beletúrt a táskájába, a zsebében keresgélt, de semmit se talált, erre a nyakából levett egy kis láncot kereszttel, és Garrone nyakába akasztotta, a nyakkendő alá:

– Neked adom, az én emlékemre hordd, kisfiam, Nelli mamájának emlékére, köszönöm, az Isten áldjon meg.

(Edmondo De Amicis)