Az iskola
2007 augusztus 28. | Szerző: Tuz
28. péntek
Igen, drága Enrico, nehezedre esik a tanulás, mint édesanyád mondja: sose látom, hogy azzal az elszánással mennél iskolába: hogy na, most megmutatom, sose látom, hogy olyan vidáman indulnál el, ahogyan szeretném. Még mindig ódzkodsz az iskolától. Figyelj ide: gondold el, milyen rettentő hiábavalóan telnének a napjaid, ha nem járnál iskolába! Egy hét múlva összetett kézzel rimánkodnál, hogy újra mehess, megenne az unalom és a szégyen, megutálnád a játékot, az egész életedet. Enricóm, most mindenki, de mindenki tanul. Gondolj a munkásokra, akik a fárasztó napi munka után esténként járnak iskolába; gondolj azokra a lányokra, asszonyokra, akik vasárnapi iskolába járnak, és az egész hetet végigrobotolják; azokra a katonákra, akik a kimerítő gyakorlatok után veszik kezükbe a könyvet, füzetet; gondolj azokra a néma vagy vak gyerekekre, akik szintén tanulnak; és gondolj a rabokra, ők is megtanulnak írni-olvasni. Tűnődj el azon, hogy reggelente, amikor elindulsz, abban az órában, abban a pillanatban a szülővárosodban veled együtt harmincezer gyerek megy iskolába, és három óráig egy teremben ül és tanul. De mit harmincezer! Gondolj arra a számtalan gyerekre, aki nagyjából ugyanebben az időben indul iskolába szerte a világon; képzeld el, amint mennek, mendegélnek békés falusi utcákon, zajos városi utakon, tengerek, tavak partján, tűző napon, fojtó ködben vagy csónakokon, ahol csatornák szelik keresztül-kasul a vidéket, vagy lovon nagy síkságokon át, vagy sílécen hegyen-völgyön át: erdei utakon és patakokon kelnek át, egyedül, párosával, csoportosan, hosszú-hosszú sorokban, hónuk alatt könyvekkel, ezer- és ezerféle ruhában, százféle nyelven beszélnek, kezdve a jégmezők közé vesző Oroszország távoli iskoláitól a pálmafák árnyékában meghúzódó arábiai iskolákig, millió és millió gyerek tanulja százféle formában ugyanazokat a dolgokat; képzeld el az óriási hangyabolyt, százféle nép fiait – mekkora mozgás ez, és te e mozgás része vagy. Gondolj arra, hogy ha ez a mozgás megszűnne, az emberiség a barbárság állapotába zuhanna vissza. Ez a mozgás jelenti a világ előrehaladását, reménységét, dicsőségét. Bátorság hát, kis katonája e nagy hadseregnek. A te fegyvered a könyveid, a te csapatod az osztályod, harcmeződ az egész f öld, dicsőséged pedig az emberi civilizáció. Légy bátor katona, Enrico!
Édesapád
(Edmondo de Amicis)
Nelli védelmezője
2007 július 27. | Szerző: Tuz
Még főiskolás koromban vettem egy könyvet. A címe alapján választottam, nem tudtam miről szól. Amikor egy ismerősöm kisfiának is megvettem, az édesanyja sírvafakadt, hogy milyen régóta keresi ezt a könyvet. Mondta is nekem: “Ha jót akarsz olvasni, akkor ezt Neked is el olvasni. Végigsírod.” Hazamentem és nekiálltam. Igaza volt. Minden fejezet közben folyt a könnyem. Egyszerűen nem tudtam letenni.
Aztán el kezdtem dolgozni. 3-4 év múlva, én balga, kölcsönadtam egy tanítványomnak, mert a könyvtárban nem talált jó könyvet magának. Azóta, 16-17 éve, várok arra, hogy visszahozza, visszakapjam. Mindhiába.
Most, hogy újfent felébredtem éjnek évadján, rákerestem a világhálón. Megtaláltam. De így valahogy más olvasni, mint könyvben. Ezt a formát nem tudom levenni a polcról, ha elalvás előtt olvasni szeretnék. De elhatároztam, hogy meg fogom keresni újra, mert a tanítványaimnak is meg kell ismerniük.
Most mellékelek ide egy fejezetet, amit a későbbiekben még követ néhány. Tudjátok: olyan hangulatfüggően.
23. szerda
Tegnap szegény kis púpos Nelli is köztünk volt, amikor a katonákat néztük, de látszott, hogy azt gondolja: “Én sose lehetek katona!”
Nelli nagyon jó fiú, rendesen tanul, csak sovány és sápadt, és nehezen kap levegőt. Hosszú, fényes fekete kötényben jár. A mamája is kicsi, szőke, és feketében jár, mindig eljön Nelliért, hogy ne kelljen a többiekkel abban a lökdösődésben kijönnie az iskolából, és mindig megsimogatja a fiát. Az első napokban sok gyerek csúfolta, még püfölték is a púpját a táskájukkal, de ő sose fordult hátra, sose szólt a mamájának, nem akarta a szívét fájdítani azzal, hogy a fiát gúnyolják. Amikor bántották, csak sírt csöndesen, a padra hajtott fejjel. Az egyik reggel aztán Garrone felugrott, és azt mondta:
– Az elsőt, aki egy ujjal is hozzáér Nellihez, úgy vágom képen, hogy hármat bukfencezik!
Franti fütyült rá, és lökött egyet Nellin, de már bukfencezett is lefelé. Azóta senki se bántja Nellit. A tanító úr egy padba ültette őket. Összebarátkoztak, Nelli nagyon ragaszkodik Garronéhoz. Még be se lép az osztályba, máris őt keresi. És sose megy el, hogy ne köszönne el tőle:
– Szevasz, Garrone!
És Garrone is így van vele. Ha Nelli leejti a tollat vagy egy könyvét a pad alá, Garrone azonnal lehajol érte, nehogy Nellinek kelljen erőlködnie. És segít bepakolni a táskájába, felvenni a kabátját. Nelli nagyon szereti, folyton őt nézi, és amikor a tanító úr megdicséri Garronét, úgy örül, mintha őt dicsérnék. Most már biztosan mindent elmondott a mamájának is, az első napok csúfolódásait, hogy mit kellett elviselnie, de aztán lett egy barátja, aki megvédi és szereti, mert mi történt ma délelőtt? Félórával a tanítás vége előtt a tanító bácsi beküldött az igazgató úrhoz valamiért, és ott láttam nála Nelli mamáját tiszta feketében, ahogy járni szokott, és éppen azt kérdezte:
– Igazgató úr, jár a fiam osztályába egy fiú, akit Garronénak hívnak?
– Igen – felelte az igazgató úr.
– Lenne olyan jó, és idehívatná egy pillanatra? Szeretnék mondani neki valamit.
Az igazgató úr szólt a pedellusnak, hogy hívja be Garronét, és egy perc múlva ott is termett azzal a nagy, kopaszra nyírt fejével, és nagyon csodálkozott.
Nelli mamája odaszaladt hozzá, vállára tette a kezét, és megcsókolta a feje búbját.
– Hát te vagy az a Garrone, a fiam barátja, az én szegény gyerekecském megvédelmezője, hát te vagy az a remek fiú!
Beletúrt a táskájába, a zsebében keresgélt, de semmit se talált, erre a nyakából levett egy kis láncot kereszttel, és Garrone nyakába akasztotta, a nyakkendő alá:
– Neked adom, az én emlékemre hordd, kisfiam, Nelli mamájának emlékére, köszönöm, az Isten áldjon meg.
(Edmondo De Amicis)
Első nap az iskolában
2007 szeptember 3. | Szerző: Tuz
OKTÓBER
17. hétfő
Ma volt az első tanítási nap. Hogy elrepült ez a három hónap vakáció! Anyám vitt el reggel a Baretti-iskolába és íratott be a harmadik osztályba: nekem a falusi nyaralás járt a fejemben, és nem nagy kedvvel mentem. Az utcán csak úgy nyüzsögtek a gyerekek; a két papírboltban is tolongtak a szülők: táskát, füzeteket, mappákat vásároltak, az iskola előtt meg valóságos tömeg gyűlt össze, a pedellus és a rendőr alig tudott utat vágni a kapuhoz, hogy mindenki bejusson. Amikor odaértünk, valaki megfogta a vállamat: a másodikos tanítóm, aki mindig olyan vidám azzal a kócos vörös hajával.
– Na, Enrico, hát elválnak útjaink? – kérdezte.
Bizony, és kicsit fájt is a dolog. Nagy nehezen beljebb jutottunk. Sorra jöttek a szülők, jómódúak és kevésbé jómódúak, munkások, katonatisztek, nagymamák, szolgálók, egyik kezükkel a gyereket fogták, a másikban a bizonyítványt szorongatták, az előcsarnokban meg a lépcsőházban akkora volt a zsivaj, mint egy színházban. Megörültem, amikor a nagy előcsarnokot megláttam, onnan nyílik a hét osztályterem ajtaja, három évig majdnem mindennap végigmentem itt. Az elsős tanító nénim ott állt az osztálya küszöbén.
– Enrico – mondta -, az idén az emeletre jársz, már el se mégy előttem! – és szomorúan nézett rám.
Az igazgató körül nekikeseredett nénik tolongtak, nem jutott hely a gyereküknek. Az igazgató úr szakálla mintha még fehérebb volna, mint tavaly. A gyerekek közül sok meghízott, megnőtt. A földszinten, ahol már kiderült, hogy melyik gyerek hová kerül, néhány elsős nem akart bemenni az osztályába, megmakacsolta magát, akár egy szamár, úgy kellett beráncigálni őket, olyanok is akadtak, akik a padokból szöktek ki; amikor pedig a szülők elmentek, egy csomóan sírva fakadtak, erre a papák-mamák visszafordultak, vigasztalták, bátorítgatták a dedósokat, a tanító nénik egészen kétségbeestek, öcsém Delcati tanítónő osztályába került, én Perboni tanító úrhoz az első emeletre. Tízre az osztályban is voltunk: mind az ötvennégyen. Régi osztálytársaimból csak tizenöten-tizenhatan maradtak, köztük Derossi, az örök éltanuló.
Az erdők meg a hegyek után kicsinek és szomorúnak láttam az iskolát! Másodikos tanító bácsim is eszembe jutott, olyan rendes volt, mindig velünk nevetett, és akkorka volt, mintha ő is közénk tartozna, sajnálom, hogy már nem látom a kócos vörös haját. A mostani tanítónk magas, a haja hosszú és ősz, de szakálla nincs, és a homlokán egyenes ránc húzódik, öblös a hangja, s olyan merően néz, mintha belénk akarna látni. És sose nevet.
“Na, ez az első nap – gondoltam. – Még kilenc hónap. Mennyi lecke, mennyi dolgozat, mennyi munka!”
Igazán jó volt, amikor a mamát megláttam a kapuban, szaladtam kezet csókolni.
– Föl a fejjel, Enrico! – vigasztalt. – Majd együtt tanulunk.
Könnyebb szívvel mentem haza. De akkor is hiányzik a régi tanító bácsi, oly vidáman és kedvesen mosolygott, most már nem látom olyan szépnek az iskolát, mint azelőtt.
(Edmondo de Amicis)
Oldal ajánlása emailben
X