Első nap az iskolában

2007 szeptember 3. | Szerző: |

OKTÓBER


 


17. hétfő


Ma volt az első tanítási nap. Hogy elrepült ez a három hónap vakáció! Anyám vitt el reggel a Baretti-iskolába és íratott be a harmadik osztályba: nekem a falusi nyaralás járt a fejemben, és nem nagy kedvvel mentem. Az utcán csak úgy nyüzsögtek a gyerekek; a két papírboltban is tolongtak a szülők: táskát, füzeteket, mappákat vásároltak, az iskola előtt meg valóságos tömeg gyűlt össze, a pedellus és a rendőr alig tudott utat vágni a kapuhoz, hogy mindenki bejusson. Amikor odaértünk, valaki megfogta a vállamat: a másodikos tanítóm, aki mindig olyan vidám azzal a kócos vörös hajával.



– Na, Enrico, hát elválnak útjaink? – kérdezte.



Bizony, és kicsit fájt is a dolog. Nagy nehezen beljebb jutottunk. Sorra jöttek a szülők, jómódúak és kevésbé jómódúak, munkások, katonatisztek, nagymamák, szolgálók, egyik kezükkel a gyereket fogták, a másikban a bizonyítványt szorongatták, az előcsarnokban meg a lépcsőházban akkora volt a zsivaj, mint egy színházban. Megörültem, amikor a nagy előcsarnokot megláttam, onnan nyílik a hét osztályterem ajtaja, három évig majdnem mindennap végigmentem itt. Az elsős tanító nénim ott állt az osztálya küszöbén.


– Enrico – mondta -, az idén az emeletre jársz, már el se mégy előttem! – és szomorúan nézett rám.



Az igazgató körül nekikeseredett nénik tolongtak, nem jutott hely a gyereküknek. Az igazgató úr szakálla mintha még fehérebb volna, mint tavaly. A gyerekek közül sok meghízott, megnőtt. A földszinten, ahol már kiderült, hogy melyik gyerek hová kerül, néhány elsős nem akart bemenni az osztályába, megmakacsolta magát, akár egy szamár, úgy kellett beráncigálni őket, olyanok is akadtak, akik a padokból szöktek ki; amikor pedig a szülők elmentek, egy csomóan sírva fakadtak, erre a papák-mamák visszafordultak, vigasztalták, bátorítgatták a dedósokat, a tanító nénik egészen kétségbeestek, öcsém Delcati tanítónő osztályába került, én Perboni tanító úrhoz az első emeletre. Tízre az osztályban is voltunk: mind az ötvennégyen. Régi osztálytársaimból csak tizenöten-tizenhatan maradtak, köztük Derossi, az örök éltanuló.


Az erdők meg a hegyek után kicsinek és szomorúnak láttam az iskolát! Másodikos tanító bácsim is eszembe jutott, olyan rendes volt, mindig velünk nevetett, és akkorka volt, mintha ő is közénk tartozna, sajnálom, hogy már nem látom a kócos vörös haját. A mostani tanítónk magas, a haja hosszú és ősz, de szakálla nincs, és a homlokán egyenes ránc húzódik, öblös a hangja, s olyan merően néz, mintha belénk akarna látni. És sose nevet.


“Na, ez az első nap – gondoltam. – Még kilenc hónap. Mennyi lecke, mennyi dolgozat, mennyi munka!”



Igazán jó volt, amikor a mamát megláttam a kapuban, szaladtam kezet csókolni.



– Föl a fejjel, Enrico! – vigasztalt. – Majd együtt tanulunk.



Könnyebb szívvel mentem haza. De akkor is hiányzik a régi tanító bácsi, oly vidáman és kedvesen mosolygott, most már nem látom olyan szépnek az iskolát, mint azelőtt.

(Edmondo de Amicis)

Címkék:

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Üzenj a blogger(ek)nek!

Üzenj a kazánháznak!

Blog RSS

Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az nlc-re!