Másokat boldoggá tenni

2008 július 24. | Szerző: Tuz

                        

A boldogság kék madara

2008 január 17. | Szerző: Tuz

Tanács

2007 december 7. | Szerző: Tuz

                                      
“Hogy ne legyen nagyon boldogtalan az ember, a legbiztosabb szer, ha nem kívánja, hogy nagyon boldog legyen.”

(Schopenhauer)

Beszökés

2007 október 30. | Szerző: Tuz

 

Boldogság 1.

2007 szeptember 5. | Szerző: Tuz

Megint találtam valamit…egy sorozatot a Boldogságról. Részletekben közkinccsé teszem, hátha útmutatóul válik valaki számára!

Boldogság

A boldogság csupán egy a sokféle tudatállapot közül, mégis különleges, kivételezett helyzetet foglal el az ember életében.

Mindenki vágyakozik utána, keresi arra a kérdésre a választ, hogy lehet megtalálni a hozzá vezető utat, és ha megleltük, mit kellene tenni azért, hogy velünk maradjon, ne tűnjön el hullócsillagként. Talán csak a szerelemről, amelytől a legtöbben a boldogságot reméljük született több lírai alkotás, dráma, dal, de hiába: hogy merre vezet az út a boldogság birodalmába, arra senki nem lelte meg a megfelelő választ.

Ki a szerelemtől, anyaságtól, vagyontól, hatalomtól reméli, hogy beteljesül a benne élő boldogság utáni vágy eszméje. Aztán amikor eléri őt a pillanat felfokozott intenzitása, megrémiszti az önelvesztés, vagy egyszerűen képtelen közel engedni magához, nem elég nyitott a befogadására. Mintha ennek az érzésnek nem lenne jelene, csak múltja és jövője. Néha akkor jövünk rá, hogy egy-egy pillanatban mennyire boldogok voltunk, amikor az már az emlékeink tárházának alkotóelemévé vált. Majd reménykedve vágyakozunk és várakozunk, néha megpróbáljuk kierőszakolni a sorstól, elébe megyünk és csalódunk.

Pedig a boldogság mindig körülöttünk van, csak gyermeki, őszinte látásmóddal kell keresni, rácsodálkozni a világra. Vannak napok, amikor már reggel, miután a szempillánk felnyílik, szépnek látjuk az életünket, a világot, önmagunkat. Ezeken a napokon a tavaszi napsütés, a kintről behallatszó madárcsicsergés, egy jó zene is elvarázsol minket, és boldogok vagyunk — mert ez az érzés nem megvásárolható, sőt nem is „magaskultúrafüggő”. A hajléktalan guberáló ugyanolyanak éli meg a boldogságot, ha számára kincsnek számító, hasznos dolgot fedez fel a szemetes mélyén, mint a köztiszteletben álló polgár, ha megveszi tizedik cipőjét. És a roma telepek lakóit is ugyanaz a szerelem érinti meg, mint a villanegyedben élőket, legfeljebb nem tudják magasztos szavakba önteni. Balga talán kevésbé volt boldog, mint Csongor?

A szerelem fontos dolog, de a boldogságot itt hiába keressük, mert az igaz szerelemmel együtt költözik be szívünkbe sok más érzés is, mint a félelem, féltékenység, bizonytalanság. A férfiaktól, hiába is várjuk el, hogy mindig boldoggá tegyenek minket. Egyszerre vágyunk felelősségtudattal megáldott férjre, megértő társra, gyerekcentrikus apára, szórakoztató barátra és romantikus szeretőre, hódolóra, bókokra. Csalódottságunkban nem vesszük észre, hogy néha egy apró gesztus többről árulkodhat, mint egy szerelmes nagymonológ. Hűvös hajnalon, ha párunk, gyengéden betakar minket, vagy ha „sokadikán” pár szál ibolyát varázsol elő a kabátzsebéből. Ha a könyvesboltban az eladótól megtudjuk, hogy párunk hetek óta keresi kitartóan azt a könyvet, amelyről egy beszélgetés közben megjegyeztük, hogy régóta vágyunk rá, vagy ha felhív minket és racionális férfiember létével ellentétben nem akar mondani semmit, nincs más célja, csak hallani minket…

Sajnos az életben vannak nehéz, emberpróbáló időszakok, amikor elvileg nem lehetünk boldogok. Vagy mégis? Pár évvel ezelőtt a férjemmel egyszerre lettünk munkanélküliek. Kemény fél évet éltünk át, de állítom mégis életem egyik legszebb időszaka volt. Nem csupán azért, mert addig soha nem kerültünk lélekben olyan közel egymáshoz, mint akkor, azokban a kilátástalan napokban, hetekben. Megláttuk, és megismertük egymásban az Embert, aki fél a holnaptól, jövőtől, a bizonytalanságtól, a teljes elszegényedéstől, akit nyomaszt és egyben motivál a felelősségtudat a családdal szemben. Megtanultunk nevetni saját nyomorúságunkon, és a munkakeresés „fáradalmait” képzeletbeli nyaralásokon pihentük ki — bejártuk a nagyvilágot, utaztunk repülőn és vonaton, miközben még a városi buszra sem tellett. A barátaim kitartottak mellettem, mellénk álltak, segítettek. Ami leginkább meglepett, nemcsak ők, de a szomszédaim is, akikkel csupán köszönőviszonyban voltam. Egyik este a szomszédom kopogott be, egy láda gyümölccsel, mondván az ő gyerekeik ritkán járnak haza, egyedül nem tudják elfogyasztani. A másik család hirtelen az uborkában, paprikában dúskált, és volt, aki felajánlotta, hogy elolvasás után odaadja a napi sajtót.

Néha, még mindig eszembe jutnak ezek a hónapok, amikor megtapasztaltam a szeretetet, a boldogságot, ami mindenkinek Isten adta joga, az egyik legfontosabb célunk. Ezt bizonyítandó az amerikaiak még a Függetlenségi Nyilatkozatban is rögzítették.

(Jankovic Nóra – http://baratno.com/view.php?arclid=2007050202 )

Mitől lesz boldog egy nő?

2007 július 27. | Szerző: Tuz

Nézelődtem az interneten és ráakadtam egy, a fenti címet viselő cikkre. Idemásolom Nektek is, hátha segítséget tud nyújtani a mélypontról való elmozdulásban. Elolvastam, elgondolkodtam, hogy én boldog vagyok-e. Igen, azt mondhatom, hogy boldog vagyok. S ez olyan jó!

Hát nem attól, ha minden titkos gondolatát kitalálják…

Ó, az kéne még — hogy a gondolataimmal se lehessek egyedül?! Nem, nem hiszem, hogy ez kell a nőnek. Hová is tűnne akkor az a vonzó titokzatosság?

De nem is a csillogás kell vagy a hírnév, és nem is egy csillag Hollywood utcakövein! Nem. Mert lám, hány sztárról írják a pletykalapok, hogy igazán boldog…? Én nem tudok ilyenről. Pedig látszólag mindenük megvan, a tenyerén hordozza őket a világ. A legmenőbb körökben mozognak, és nem hogy a legújabb divat szerint öltöznek, de ők maguk diktálják a divatot. Még a pincsikutyájukat is pedikűröshöz meg masszázsra hordják. Mi kellhet még ennél is több? Nem, talán nem több kell, hanem valami más.

Vajon valamelyik ügyeletes álompasi? Valószínűleg nem. Szépség? Tökéletes alak? Biffidus essensis? Q10 koenzim? Cellulitisz elleni kenceficék? Ugyan már, kit tenne hosszú távon boldoggá néhány zacskó szilikon?! A nők többsége azért ennél többre vágyik! Karrierre? Talán. Családra? Meglehet, bár ma már ez sem annyira jellemző. Ugyan mi tesz minket boldoggá?

Hallottam egyszer egy néniről, akinek az jelentette a legfőbb boldogságot, hogy gondoskodhat valakiről, hogy szerethet valakit, hogy hasznossá teheti magát. A férje elhagyta, amikor megszülte kisfiát, de később megismerkedett egy férfival, akivel nagyon megszerették egymást. Együtt nevelték fel a kisfiút. Aztán kiderült, hogy a férfi beteg. Az asszony hűségesen ápolta, végig mellette volt, majd eltemette a férfit, aki apja helyett apja volt a gyermekének, és akit teljes szívéből szeretett. De újabb esélyt kapott az élettől, amikor már ötvenéves is elmúlt. Nagy szerelem volt, két özvegyember második lehetősége. Komoly közös terveik voltak, amikor a bácsi váratlanul szívrohamot kapott, és meghalt. A néni újra egyedül maradt, egyedül a sokszoros fájdalmával. Ám váratlanul ismét találkozott valakivel. Most is mellette van, csakhogy ez a férfi is súlyos beteg, és a néni tudja, hogy őt is el fogja veszíteni. De nem adja fel, kitartóan és végtelen szeretettel gondozza azt, akit ismét a szívébe zárt. Emberfeletti küzdelem ez, amit egy nő a boldogságáért vív! Rátalál, majd elveszíti, de mindig talpra áll. Azt hiszem, erre nem sokan lennénk képesek.

Mindenkinek más okoz örömet. Az unokatestvéreim például a hetedik kistestvérük érkezését várják. A szülők tanult, megfontolt emberek, a család az életük, noha nem sorolhatók a gazdagabbak közé. De náluk nem is a pénz az elsődleges szempont, vagy az, hogy ha bővül a család, a többinek kevesebb jut. Manapság persze ezt sem lehet figyelmen kívül hagyni, de náluk nem ez a legfontosabb. Ők akkor boldogok, ha sok szép, okos és egészséges gyermekük van, hogyha teljes a család, hogyha békességben együtt lehetnek.

Azt hiszem, a nők többsége nem elérhetetlen magasságokba, hatalomra, gazdagságra, luxusra, sikerre vágyik leginkább, hanem egyszerű, mindennapi örömökre; arra, hogy mielőtt elalszik, elégedetten tekinthessen vissza a napjára.

Sok kis apróság igen nagy boldogságot szerezhet! Ilyen például a játszótérről hallatszó önfeledt gyerekzsivaj, egy kedves mosoly, egy kis gyengédség, egy udvarias gesztus, egy tarka falevél a járda szélén, egy vicces üzenet, egy bátorító ölelés, egy elismerő pillantás, a kitűzött feladat megvalósítása. Meglepetést szerezni és meglepetést kapni, rábukkanni egy találó idézetre. Egy hangulathoz illő film, egy fülbemászó dallam, egy megkapó illat, egy baráti „mi újság?”. Ha meghallgatnak, sőt meg is értenek, vagy ha éreztetik velünk, hogy számítanak ránk, és fontosak vagyunk.

Ha nem kellene nap mint nap megharcolnunk azért, hogy ne „csak egy nő” legyünk, hanem egyenrangú felek, társak, és ne lenézett beosztottak! Ha nem csak a tűzhelynél látnának szívesen, ha megszűnnének a szőkenős viccek, ha kivernék végre a fejükből a rólunk alkotott megkövesedett, ósdi sztereotípiákat! Ha mindig önmagunk lehetnénk, és a férfiak nőként fogadnának el minket — az lenne ám maga a boldogság!

Mi is hát a boldogság? Edit Stein e kérdésre így válaszol:
“Öröm vég nélkül, fény árnyék nélkül,
szeretet korlátok nélkül,
életteljesség fáradtság nélkül,
lángoló tetterő
és egyben tökéletes béke,
minden feszültség nélkül:
íme, ez az örök boldogság.” 

Az én válaszom pedig az: a legnagyobb boldogság az, ha viszontszeretnek. Mert ha az ember szeret valakit, akkor elfogadja olyannak, amilyen. Akkor örömet akar szerezni neki, odafigyel rá, együtt sír és együtt nevet vele, hűen kitart mellette, nem bántja meg soha akarattal.

Igen, én azt hiszem, a kölcsönös szeretet a kulcs a boldogsághoz.

(Sábitz Katalin – http://baratno.com/view.php?arclid=2007051503 )